Az örökbefogadás mindenkinek egyformán ajánlható?

Kemény téma ez, nehéz kérdés, ami sebeket szakíthat fel, és aminek az átlátásához nem kevés önismeret szükséges. Mert az kétségtelen tény, hogy megmenteni egy nehéz sorú, sorsú életet olyan kegy, ajándék, aminek az értéke felbecsülhetetlen. De a megmentés felelősségteljes feladat és nem annyi csupán, hogy tető kerül az örökbefogadott kutyus feje fölé. Ez ugyanis édeskevés, különösen akkor, ha a múlt árnyai lidércekként riogatják éjjel és nappal.

A traumák gyógyítása véget nem érő feladat

A legtöbb kutyus, aki örökbefogadóra vár, megjárta a hadak útját. Kevés az olyan négylábú, aki jó családban, szerető gazdákkal élt, s az életkörülmények vezettek a változáshoz. Egyébként ez is egy súlyos törés, lévén a megszokott, a szeretett környezetből hirtelen kiszakadni nem kellemes, ahogy az idegen hatások, emberek is sokszor ijesztőek. Egy, az utcákat is bebarangolt csavargó négylábú sokszor jobban bírja ezeket a kihívásokat, mert már hozzászokott a változáshoz, a bizonytalansághoz, mint az elkényeztetett vagy szimplán csak stabil háttérből érkező ebek. Szóval sokféle lehet az a múlt, ami végül a jelenhez irányította őket. Nem egy kutyus súlyos testi-lelki bántalmazáson ment keresztül, aminek a látható nyomai a legtöbbször eltüntethetőek, a sebek begyógyulnak, a hegek idővel elhalványulnak, de a lelki sérülések nem ilyen természetűek. Sokszor a legnagyobb szeretet mellett sem gyógyíthatóak meg.

Vagyis mindenek előtt azt a tényt érdemes elfogadni, hogy a teljes odaadás sem biztos, hogy képes elűzni a démonokat. Ami, viszont bizonyos, hogy rengeteg türelem, szeretet szükséges az elfogadáshoz, elfogadtatáshoz.

 

Sokan beleesnek abba a hibába, hogyha örökbe fogadnak egy kutyust, akkor mindent megengednek neki, sanyarú életútja miatt. Ám ez nem jó módszer, sőt kifejezetten kockázatos megoldás. Ugyanis a következetesség nem árt, lévén semmilyen szintű, fokú agresszió nem társul hozzá. De az elkapatásnak az a vége, hogy előbb-utóbb elfogy a türelem, mert a kutyus áthágja a legalapvetőbb szabályokat is úgy, hogy tulajdonképpen nem is tehet róla. Azaz a konzekvencia nem olyasvalami, ami könnyen mellőzhető. Hanem egy elv, ami mentén érdemes elindulni.

Csak kevesen tudják, hogy a szabályok egyfajta keretrendszert biztosítanak a négylábúak számára, ami egyet jelenthet a biztonsággal. Ha tudják mihez alkalmazkodjanak és igazodjanak, az egyfajta stabilitást hozhat magával a mindennapokban, ami mindenkinek előnyére válhat.

Első kutyának egy örökbefogadott négylábú a legjobb választás?

Nem kifejezetten. Ezt sem könnyű leírni, főleg akkor, amikor ezrével várják a kutyusok, hogy újra szerető otthonra bukkanjanak. Vagy éppen életükben először. De attól még a tény tény marad: első kutyának nem a legtudatosabb döntés. Mert tapasztalat híján a nevelés “gyerekbetegségeit” sem könnyű kikerülni, hát ha még a bonyolultabb szituációk orvoslásáról van szó.

Kivételek természetesen akadnak. Ezért annyira lényeges a fejlett és reális önismeret. Mert van, aki első kutyásként sokkalta előrébb tart, mint aki a tizedik négylábút fogadja az életébe. De ha a jövendőbeli gazdit bizonytalanságok gyötrik, ha a kétségek szava erőteljes, akkor a lehető legideálisabb elhatározás a várakozás. Az is jó módszer, ha eleinte csak a sétáltatás merül fel, mint feladat, erre számtalan egyesület biztosít lehetőséget. Ekkor megmutatkozhat, hogy mennyire teremthető meg a tartós összhang. Bár az összeszokás, sőt egymás megszeretése nyilván közbeszólhat, és felpörgetheti az események folyását, ugyanakkor ez nem rossz taktika a puhatolózásra. Az alkalmasság dilemmája így egyszerűen és eredményesen nyugvópontra kerülhet.

Bővülhet a falka egy örökbefogadott taggal?

A másik gyakori hiba, hogy sokan úgy vélik a befogadott kedvencnek jót tenne a társaság, ezért a már meglévő négylábú(k) mellé érkezik meg. Ez, azonban veszélyes “játék”.

Egyrészt nem mindegy, hogy a kis megmentett milyen múlttal rendelkezik. Ha például retteg a többi kutyustól, ha régen rendszeresen elnyomták, bántották a többiek, akkor nem fogja kitörő lelkesedéssel fogadni a társebet, még akkor sem, ha amúgy a kedvesség, jámborság garantálható. Mivel el sem jut addig, hogy ezt megérezze, annyira fél.

Másrészt a féltékenység alapjáraton felmerülhet egy új falkatag betoppanásánál, aminek a lekezelése egészséges mentális háttérrel büszkélkedő kutyáknál sem pikkpakk lezavarható feladat. Hát, ha még az egyik résztvevő extra érzékeny, félénk, vagy pont az idegessége, szorongása miatt agresszív.

A falka gyógyító erővel bírhat. Olyan összekovácsoló térré változhat, ahol a sebek gyógyulása felgyorsulhat. De nem mindig és nem minden helyzetben. A mérlegelés, és szintén a tudatos végiggondolás elengedhetetlen a sikerhez.

Aki megtetszett, rögtön jöhet is haza?

Nem, ez nem a legjobb út, ráadásul mind több egyesület nem is engedélyezi az azonnali elvitelt. A hozzászoktatást időben el kell kezdeni, aminek az egyik legjobb módja a látogatás. Újra és újra felkeresni a kinézett kutyust, akiben így, idővel kialakulhat egyfajta laza bizalmi kötelék. Ami annak hatására erősödhet meg, hogy a négylábú megtapasztalja a saját bőrén, hogy bízhat a látogatásokban, az ismétlődő találkozásokban.

Ezek az alkalmak óriási jelentőségűek. Tulajdonképpen ekkor dől el, hogy kutya és ember mennyire hangolódik össze, hogy várja-e őket közös út, vagy jobb az elválás mellett dönteni még viszonylag időben, az érzelmi kapocs megszilárdulása előtt.

Kire érdemes hallgatni a választásnál?

A menhely, egyesület dolgozóira abszolút megéri odafigyelni, ugyanis ők ismerik legjobban a kutyust. Ők tudják, hogy melyek a gyenge pontok, hogy hol borulhat össze a kártyavár, mi az a téma, ami fokozott figyelmet igényel stb. Mivel tapasztalattal, gyakorlattal rendelkeznek, ezért sokkalta jobban rálátnak az egyes szituációkra, ráadásul a kívülállók szemével képesek vizsgálni a kutya-jövendőbeli gazdi közötti lehetőségeket. Nyilván az ő szívüket is ellágyíthatja maga az ismeretség, a kutyus iránt érzett törődés, de pont ez az a hajtóerő, ami stabil alapként szolgálhat a nem részrehajló döntéshez.

A próbaidő jó ötlet?

Igen, mert még mindig kisebb a sérülés esélye akkor, ha két hét után kiderül, hogy nem stimmel minden, mintha éveken át tart a kínlódás, aminek esetleg ugyanaz a vége, visszakerülés.

Bár ez egy fájdalmas elhatározás, de a kutyus érdekében, ha minden körülmény efelé mutat, akkor meg kell hozni. De természetesen azért az esetek jelentékeny hányadában ilyesmiről szó nincsen és az un. próbaidő azzal a megszilárdult érzéssel zárul, hogy minden rendben és hogy tényleg sikerült megmenteni egyszerre két lelket. Mert az örökbefogadás két alanyról szól, az örökbefogadóról és az örökbe fogadottról. S mindkettejük élete megváltozhat a nagy horderejű döntés nyomán.

Mennyi idő alatt alkalmazkodhat a kutyus az új élethelyzetéhez?

Na ez az, ami a legkevésbé sem jósolható meg. Van olyan kutya, aki pár nap után integrálódik, és gyakorlatilag kialakul benne a bizalmi kötelék, ami idővel egyre inkább eltéphetetlenné válik. De akad olyan négylábú, akinek hónapok is eltelhetnek az első, bizonytalan lépésekig, mármint érzelmi értelemben. Ez az a folyamat, amit nem lehet sürgetni és nem is érdemes beleavatkozni. A törődő szeretet, a konzekvens türelem és a biztos háttér együttesen olyan alapként szolgálhatnak, amikre a kapcsolat bátran építkezhet. De ez az az építkezés, aminek a gyorsaságát nem a gazdi, hanem a kutya diktálja. S pont ettől alakulhat át az egész megnyugtatóvá, biztonságot adóvá, és bizalmatlanságtól, idegeskedéstől, elvárásoktól mentessé.

És hogy mi mindezért a jutalom? Egy lélek, aki semmi másra nem várt, és vágyott, mint hogy elfogadják, szeressék, hogy végre tényleg otthonra találjon, s ne csak egy lakás, ház képében, hanem egy valódi, érte dobogó szív legmélyében.