Porondon a magyar kutyafajták – II. rész

vizsla

Az első részben bemutattuk a komondor, a kuvasz, a puli és a pumi jellegzetességeit. Kiderült róluk, hogy egyikőjük sem lakásba való, s mindannyian élnek-halnak a szabadságért. Őseikhez híven kis igényűek, ugyanakkor hűségesek és eredményesek, már ami a feladataik, kötelességeik ellátásait illeti. A történetet, azonban tovább folytatjuk, hiszen még nem értünk a magyar kutyafajták bemutatásának végére.

A mudi elbűvöl a gesztenyebarna tekintetével

A mudi eredete ismeretlen, pontosabban feltételezések és találgatások övezik a történelmét. Ennek roppantul prózai az oka. A harmincas évekig terelő és pásztorkutyáinkat nem különböztették meg egymástól. Egyetlen fajtaleírás sem létezett, így aztán finoman szólva is nagy volt a keveredés. A mudi, mint megnevezés 1936 óta létezik.

Közepes/nagy testfelépítésű, élénk természetű pásztorkutya. Több színváltozata is ismert: fekete (ez a leggyakoribb árnyalat), fehér, maszkos fakó, szürke márványozott. Az orrtükör és a szájszél a fenti színeknél feketén pigmentált.

A bunda milyensége egy az egyben tükrözi a kutya egészségi állapotát. Ha a szőr hullani kezd, borzolttá válik, a bőr kiszárad, aminek többnyire a viszketés az egyik legtipikusabb jelzője, vagy korpásodik, akkor száz százalék, hogy valami nincsen rendben. Elképzelhető, hogy valamilyen táplálási probléma, allergia áll a háttérben, de érdemes állatorvos tanácsát kérni. És természetesen minél nagyobb hangsúlyt fektetni a megelőzésre, tehát a bunda alapos, lelkiismeretes gondozására, ápolására.

A pásztorélet a legkevésbé sem móka és kacagás. A “kiképzés” nyomán (hiszen csak azok az egyedek maradhattak életben, akik kitartóak és ellenállóak voltak) szilárd szerkezetű fajta jött létre.

A mudit első ránézésre sokan megítélik, mondván nem túlságosan tetszetős. Jóformán jelentéktelennek, egyszerű falusi ebnek tűnik. Ám ez pusztán a látszat. De ami mögötte van…. Értelem, intelligencia, kedvesség, hűség és a gesztenyebarna szemek varázsa, varázslata. A mudi pontosan abban a pillanatban fedi fel valódi jellemét, és báját, amint a szemébe nézel, és elgyönyörködsz a szépségében, kifejező és érzelmes tekintetében.

A rövidszőrű magyar vizsla eleganciáját csak intelligenciája múlja felül

Egykor, a vándorló magyar törzsekkel egyetemben a magyar vizsla ősei is megérkeztek kis hazánkba. Már a XIV. században írásos és képi formában is megemlékeztek a fajtáról. Ám vadászati szempontból a XVIII. században vált igazán ismertté és híressé.

Elegáns megjelenéséről, nemes tartásáról azonnal felismerhető. Közepes/nagy termetű, zsemlés-sárga színű, rövid szőrű, könnyed felépítésű, ugyanakkor szikár izomzatú. A szépség és az erő harmonikus egységét képviseli.

A vizsla járására a térölelő ügetés jellemző, ami nagyon elegáns, látványos hatás kelt. És persze hatékonyságban sem utolsó, azaz határozottan gyors, tempós fajta. Lépéseit lendület és nagy tolóerő jellemzi. A vágtázásban kitartó, hosszútávon is jól bírja a hajtást. De ez hozzátartozik a vele szemben követelt elvárások teljesítéséhez.

A jó kondíciójú, nem elkényelmesedett magyar vizsla rövid szőre ellenére kitűnően tolerálja a hideget.

A mindenes vizsla, mint kifejezés azt jelenti, hogy a legjobb adottságokkal megáldott egyed számtalan, vadászati színtéren képes helytállni. Konkrétan alkalmas mezei és erdei apróvad vadászatára, vízi zsákmányolásra, föld feletti dúvad vadászatára, véreb munkára és vaddisznó vadászatára. A fenti területek egymástól olykor követelmények szintjén merőben eltérnek. Így aztán nem vitás, hogy kizárólag az extrán intelligens egyedek válhatnak “mindenessé” a vizsla társadalom tagjai közül.

A drótszőrű magyar vizsla stramm, mégis érzékeny fajta

A magyar nemzeti vadászkutya fajták társaságát csupán fél évszázada gazdagítja a drótszőrű magyar vizsla. De miből jött a tenyésztési gondolat?

Az egész abból az elképzelésből indult ki, hogy a rövidszőrű fajta megérdemelne egy vastag kabátot, bundát, ami a téli havas, vizes, nehezített terepeken megóvhatná a környezeti hatásoktól. Mert bár fentebb említettük, hogy a jó kondícióban lévő egyed nem fázik a hidegben, azért a tartós mínuszok, és a zimankó mégsem a legjobb életfeltételeket teremtik. Márpedig különösen hegyvidéken, de régen egyszerűen a szárazföldi éghajlat téli klímájában ezek a fejlemények kikerülhetetlenné váltak.

Tehát ott tartott a történet, hogy bárcsak lehetne olyan erős, mindentől megvédő drótszőre a rövidszőrű fajtának, mint a drótszőrű német vizslának. Végül az álom valóra vált és megszületett a drótszőrű magyar vizsla.

A tenyésztés további históriája, azonban nem túlságosan szívderítő. Ugyanis a tenyésztők anyagi érdekeltségük okán végül eladták a legjobb tenyészállataikat. Külföldre. Így a magyar tenyésztés “minőségét” visszaállítani jóformán már lehetetlen. Napjainkban Szlovákia jár az élen a drótszőrű magyar vizsla tenyésztésében.

A vad időjárási helyzeteket, azaz a szélsőséges meteorológiai fordulatokat kifejezetten jól tűri. A zimankó, a kemény mínuszok, a havas terep, az átázott bunda nem jelenthetnek számára akadályt. A természete még a legzordabb természeti körülmények között is kedves, alkalmazkodó, problémamentes.

Élénkségének, barátságosságának köszönhetően a taníthatósága is pofonegyszerű. Ráadásul mivel nagyfokú alkalmazkodókészség jellemzi így akár lakásban is tartható. Természetesen azzal a kiegészítéssel, hogy a megfelelő minőségű és mennyiségű mozgást biztosítani kell a számára. Így az idegrendszere pontosan ugyanannyira védetté válhat, mint az immunrendszere – hála az aktivitásnak, a folyamatos mozgatásnak.

A kapcsolatteremtő és tartó képessége kiemelkedő. Nagyon érzékeny kutyafajta, a durvaságot sem fizikai, sem mentális szinten nem viseli el.

Az erdélyi kopó hajtásra teremtetett

Az erdélyi kopó a történelmi Magyarországon alakult ki, tehát kifejezetten régi fajta. Az erdélyi magyarság kiemelkedően teljesített a kopók tenyésztésében és betanításában.

Hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezett egy, a hajtóvadászatban kimagaslóan teljesítő egyed? Jó, megbízható szimat, kiváló emlékezőképesség, kitartás, bátorság, téveszthetetlen tájékozódás, megingathatatlan nyomkövetés. A fenti követelmények jó rostaként szolgáltak. Nem csoda, hogy a fajta az évszázadok során nagyon kifinomulttá vált, hiszen csak a leginkább talpraesett, és intelligens, sokoldalú egyedek maradhattak fenn.

Az erdélyi kopó egykor a gyalog és falkavadászat mestere volt. Az egymással kóperáló egyedek a nagyvadak, talaj “felett” hagyott nyomait követték, s így a zsákmányt tulajdonképpen a hajsza legvégén pillantották meg.

A vadászati módok megváltozásával és a nagyvadak visszaszorulásával háttérbe szorult.

Testfelépítése egyértelműen a hosszútávfutáshoz alkalmazkodik: atletikus, se nem durva, se nem vékony csontozatú. Alap szőrszíne a fekete. Cserszínű jegyek a test számtalan pontján felfedezhetőek. Fehér színű csík húzódhat az orron, homlokon, gallérként a nyakon, mellkason, mancsokon és a farok végén. Igaz a túlságosan sok fehér szín nem kívánatos tenyésztői körökben.

Természetére jóindulat, bátorság, nyugalom, kiegyensúlyozottság, határozottság, temperamentum jellemző.

Igénytelen abban a tekintetben, hogy akár a szélsőséges időjárási helyzetekkel is jól boldogul, nem különösebben zavarják meg a váratlan, meteorológiai fordulatok. Csodálatos ösztönkészlettel rendelkezik, s nemcsak megjelenésében elismerésre méltó, hanem nemes, intelligenciáról és érzékenységről árulkodó tulajdonságai miatt is.

Ki maradt ki a felsorolásból?

A következő, harmadik részből többek között erre is fény derül!